19.Fejezet

Sziasztok!
Újra volt időm irni:) ugyhogy itt vagyok..még ez sem lett olyan hosszú mint szokott lenni..de belehúzok megígérem. Csak tudjátok milyen a nyár nyaralások, csavargás...meg ilyenek és nem nagyon voltam itthon. Ugyhogy sajnálom.:(
De mostmár megpróbálok rendszeres lenni valamilyen szinten...mert ez soha nem volt az erősségem :$. Hát a fejihez nem nagyon tudok semmit hozzá fűzni talán azt hogy kivételesen ROB SZEMSZÖGÉBŐL írtam valahogy most így jobban át tudtam élni.Remélem nem lett nagyon rossz=/.Nézétek el nekem hogy egy eléggé rossz és hosszú hét áll a hátam mögött. Remélem tetszeni fog és kapok pár komit is....az vettem észre, hogy amikor azt mondom, hogy ha sok a komi akkor előbre hozom a fejit akkor többen irtok komit de ha nem mondom ezt akkor csak két embertől kapok komit Erzsébettől és Ancsxtól (remélem jól irtam a neved ha nem akkor ezer bocsi:$) akiknek NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM a komikat sokat jelentenek nekem:). Persze a többieké is csak őket szeretném most kiemelni.És külön meg szeretném köszöni a tizenöt rendszeres olvasót is.:)
Jó olvasgatást!
Puszi
Eyi^^

ui.:Komikat pls!!!:)


19.Fejezet



(Rob szemszöge)


– Szerbusz, Klau apukája vagyok Péter. Remélem nem gond ha tegezlek. Nagyon sajnálom ami az édesapáddal történt.-mondta együtt érzően.
– Nagyon köszönöm, és természetesen tegezzen.-mondtam egy halvány mosollyal.
– Rendben és te is tegezz. Nyugodj meg, nem lesz semmi baja apukádnak, az én édesapámnak is volt egy kisebb szívrohama. Utána még harmincnyolc évet élt.-mondta Péter.
– Remélem, hogy apu is ilyen könnyen megússza, de a műtét előtt már nem tért magához. Szóval nem tudom.-mondtam szomorúan.-De sokat segít, hogy kicsim itt van mellettem.-mosolyogtam Kicsimre.
– Hogy érted el, hogy betegye a lábát egy kórházba?-kérdezte Péter meglepődve.
– Ezt, hogy érted?-kérdeztem kíváncsian.
– Egy bizonyos dolog óta nem hajlandó bemenni a kórházakba.-mondta Péter szomorúan.
– Oh…igen tudok róla.-mondtam én is szomorúan.
– Tessék?-kérdezte Péter meglepetten.
– Elmondta.-mondtam halkan.-Mikor idejött az édesanya és hozzám költözött akkor egyik este elmondta nekem..-mondtam Péternek.
– Senkinek nem szívesen beszél róla. De szerintem ez természetes.-mondta Péter.-Megbízik benned.-mondta és mosoly bujkált a hangjában.
– Annak nagyon örülnék bennem teljesen megbízhat.-mosolyogtam.
– Nem is akarok tovább zavarni. Jobbulást apukádnak és puszilom Klaut. – mondta Péter.
– Köszönöm. Átadom.-mondtam és megszakadt a vonal.


**

– Tessék.-adtam vissza Kicsimnek a telefonját.-Szimpatikus apukád.-mosolyogtam rá.- Ja és ezt küldi.-mondtam és adtam egy puszit puha arcára.
– Ennek örülök. De mit akart?-kérdezte kíváncsian. Én pedig röviden elmeséltem neki miről is beszéltünk.
– Menjünk el még egy kávéért és utána visszamehetünk.-mosolyogtam Kicsimre.
-Rendben.-mosolygott rám és kézen fogva mentünk vissza anyuhoz.


**

– Minden rendben van? Mondott már valamit az orvos?-kérdeztem anyut azonnal idegesen.
– Még nem tudok semmit.-válaszolt anyu megtörten. Ránéztem Kicsimre aki mintha tudná mit akarok egy aprót bólintott én pedig leültem anyu mellé és magamhoz öleltem. Ő pedig zokogni kezdett a karjaimban így próbáltam megnyugtatni őt.

Már vagy két órája ott ültünk amikor kijött az orvos a műtőből.
– A műtét jól sikerült. Túl van a nehezén. Megnyugodhatnak.-mondta az orvos majd elment. Én nagyon megnyugodtam, el sem tudom képzelni mi lett volna ha valami komolyabb baja lesz apunak. De szerencsére jól van és ez a lényeg. Nyugodtan mentem oda Kicsimhez és öleltem magamhoz szorosan.
– Most már biztos, hogy jól lesz.-mosolygott rám kedvesen Kicsim.
– Te megmondtad.-engedtem meg magamnak én is egy kis mosolyt.
– Fiam ti menjetek haza és pihenjetek ha van valami változás vagy magához tér azonnal telefonálok.-mondta anyu.
– Anyu ezt, hogy gondoltad?-kérdeztem idegesen.-Nem tudnék most pihenni.-mondtam feldúltan.
– Pihensz egy-két órát és vissza jöttök.-próbált meggyőzni.
– Szívem jót tenne utána visszajövünk megígérem.-próbált győzködni Kicsim is.
– Csak egy feltétellel megyek bele.-mondtam határozottan.
– És mi az?-kérdezte Kicsim.
– Ha én visszajöttem anyu is hazamegy pihenni.-mondtam még mindig határozottan.
– Fiam ne kérd tőlem ezt.-mondta anyu
– Te se tőlem.-makacskodtam.
– Mindig is makacs gyerek voltál. Legyen hazamegyek egy vagy két órára de nem többre.-mondta anyu.
– Clare maradjak veled?-kérdezte Kicsim anyut.
– Nem kell köszönöm. Inkább menj Robbal és pihenjetek egy kicsit.-mosolygott rám halványan.
-Rendben.-mondta Kicsim és elindultunk.-Csináljak valamit harapnivalót?-kérdezte szerelmem amikor már az autóban ültünk.
– Nem akarlak fárasztani.-mosolyogtam rá.
– Nem fáradság. Csak akkor be kéne szaladni a boltba ha nem gond.-mosolygott rám angyalian.
– Dehogy gond.-mondtam és a bolt felé vettük az irányt. Kicsim gyorsan beszaladt én pedig kint megvártam azt mondta így gyorsabban megfordul. Már vagy tíz perce vártam amikor megszólalt a telefonja ugyanis itt felejtette. Gondolkoztam azon, hogy felvegyem vagy ne de a hívó kitartónak bizonyult.
– Halló.-szóltam bele.
– Öhm..helló én Klaut keresem.-szólt bele egy férfi hang.
– Sajnos most nincs itt, de hagysz üzentet vagy megmondjam, hogy hívjon vissza?-próbáltam barátságosan kérdezni.
– Lécci mond meg neki, hogy a Máté kereste. Köszi.-mondta és megszakadt a vonal. Azt sem tudom ki ez a gyerek de féltékeny vagyok rá. Majd megkérdezem Klaut addig nem mondok semmit…nem szeretnék ok nélkül veszekedni vele. Mondjuk okkal se. Még vártam úgy negyed órát amikor beült mellém Klau. Jól felpakolt az tuti.
– Csörgött a telefonod. Ne haragudj, hogy felvettem de a telefonáló nagyon kitartó volt.-néztem rá.
– Semmi gond.-eresztett meg egy kis mosolyt.-Ki volt az?-kérdezte
– Valamilyen Máté. Azt mondta lécci hívd vissza.-mondtam kicsit sem kedvesen.
– Igen, köszi. Máté egy otthon barátom és évfolyamtársam is volt. Ki fognak jönni Londonba a barátaim meglátogatni és ezt szervezzük.-magyarázta azonnal én pedig megkönnyebbültem.
– Az jó dolog.-mosolyogtam rá.- Majd elkezdett csörögni az én telefonom és nagyon meglepődtem amikor Jessica neve villogott a kijelzőn……